A pillanat elbeszélése
Beléd szöktem, hogy meglopjalak,
pedig nem voltál nő,
csak anyányi vonzalom
életen át tartó pillanatnyi magányomban
kinek lelkén rajta fekszik az ösztön.
Akaratlan rontottál meg,
hisz már a tétova gondolat is gyaláz,
s míg elfordultál
agyam fájdalomtesteddel szeretkezett.
Gyötört, hogy csak Te vagyok, s nem Mi.
Egy akartam lenni.
Nem ösztön volt, megmunkált egymásra találás,
de beteg a Mindenség
mi szépséget lát
két sors által lemeztelenített tünethordozó
hús-vér, csontig hatoló elmenászában.
Mielőtt még fájt volna a tény, felnéztél,
a pillanat véget ért.
Megszokásból tovább titkolóztunk,
s én beleszomorodtam illatodba,
mit lelkemen felejtettél.
Szeretődből átmenet nélkül lettem magzatod,
mi leélte pillantásodban életét.